Amikor az embernek ajándékot kell adnia valamelyik családtagjának már akaratlanul is összeszorul a szíve. Szeretne frappáns és tökéletes ajándékot kitalálni annak az embernek akit éppen ünnepelnek vagy akit a karácsonyi ajándékozásra húzott, iszonyat sok idő és energia azonban kitörpölni, hogy melyik lenne az az ajándék, ami egyszerre szép, tetszetős, kellő meglepetést is okoz és hát persze használható is, mert ha bekerül a fiókba vagy a szekrény aljára azzal nincs előbb az ember, és bizony nem is annyira jó érzés látni, hogy a szívből adott ajándékunk egyszerűen a szekrény mélyén találja magát. Éppen ezért én már rászoktam arra, hogy mindig csalni kell. Én bizony odamegyek és megkérdezem az embereket hogy mit szeretnének, hogy minek örülnének, aztán magam választom ki és csomagolom be az ajándékot, de egy mankóval, egy támponttal azért rendelkezek.
A nagypapám is megkérdeztem mikor rajta volt a sor a szülinaposok között, és azt kell mondjam, hogy nem kicsit lepett meg a válasza, hiszen azt mondta, hogy neki mindegy mit veszek, csak valami levendulás legyen. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem, de amikor elmondta, hogy miért, akkor elállt a lélegzetem. A nagypapám ugyanis nem egy igazán romantikus fajta. Nem mondhatnám, hogy bármikor is láttam volna udvarolni a nagymamámnak. Amióta már nincs köztünk azonban teljesen más lett. Olyan dolgokkal veszi körbe magát amit annak idején a mama nagyon szeretett. És hát mama nagyon szerette a levendula színét és illatát is.
Ennek megfelelően pedig tőlem nem rég a szülinapjára egy levendula vászonkép került a csomagolópapír alá, amit könnyes szemmel rakott fel a papa a falra, és mondta el, hogy ez így biztosan nagyon tetszene a nagyinak. És reméli, hogy látja és örömét leli benne azért egy kicsit ő is, amíg nem kell hogy csatlakozzon hozzá. Persze azért gyorsan hozzá is tette, hogy szeretné az első dédunokáját meglátni, egyszóval hála a jó égnek nem igazán siet sehová sem.